ELSŐ SZÜLINAPUNK

2016.07.07

Bevallom, borzasztóan tud zavarni, amikor anyukák többes szám első személyben beszélnek a kisbabájukról. Különösen kínos ez olyan esetekben, amikor anyuka szemrebbenés nélkül közli, hogy "kakiltunk", "pisiltünk", "hánytunk". 
Valahol érthető, hogy egynek érezzük magunkat a kicsivel, de azért mégis van egy határ, úgy gondolom, ami után már tényleg kínosan röhejes ez az egész...

De most... most igazán úgy érzem, hogy ez a nap az én születésnapom is. Sőt. Sokkal inkább az enyém.

Nem tudom, hogy lehet ez, de őszintén bevallom: ezidáig soha nem gondoltam bele, mit jelent egy szülőnek a gyermeke születésnapja.
Nekem gyerekként arról szólt, hogy az ősök olyan cukik, hogy mindent megtesznek azért, hogy minél különlegesebbé varázsolják a születésnapomat. Ajándékok, bulik, meglepetések, programok, torta, gyertya, éneklés, puszik. De azon felül, hogy szervezkedtek, rendezgettek, készülődtek, vajon mi volt a fejükben? Ma már tudom. Az én szülinapom számukra sokkal de sokkal különlegesebb nap, mint számomra. Anyukám valószínűleg már a reggeli ébredéskor, ahogy az órára pillantott megállapította, hogy "nemsokára szülök". Apukám pár órával később, ahogy az ebédhez terített, arra gondolt, hogy "nemsokára beérek a kórházba". Biztos vagyok benne, hogy életük végéig olyan élesen emlékeznek arra a napra, hogy az soha nem fog elhalványulni.
Évről évre, ahogy egyre több gyertyát gyújtottak meg a tortámon, minden egyes gyertyával egyre több és több emlék, gondolat. Emlékképek a kicsi gyűrött újszülött arcomról, az első mosolyomról, az első szavaimról, az első anyák napi műsorról, az első hegedűkoncertről. És emlékek önmagukról. Milyenek voltak akkor, milyenek most. Hova jutottak és hova tartanak. Vajon jól csinálják-e. Jól döntenek-e.

Jó és rossz, biztos és bizonytalan, fájó és kellemes, aggodalom és büszkeség, félelmetes és felemelő, síró és nevető.

Ma pedig meggyújtom az első gyertyát a kislányom tortáján.