Krupp a vége...

2017.05.31

Egy egyszerű megfázással indult minden, pontosan Evelin feledik születésnapján. Nem voltam túl idegbajos, hiszen láza nem volt, jókedvűen rúgkapált és gőgicsélt, az étvágyára sem lehetett panasz, és még az orrszívás ellen sem tiltakozott. Orvoshoz sem vittem el, mert inkább annak vagyok a híve, hogy hogyha nincs nagy baj, ami indokolná az orvosi vizitet, inkább elkerüljük a bacitanya rendelőt. Már éppen úgy tűnt, Lini kezd kifelé jönni a náthából, mikor ijesztő tüneteket kezdett produkálni.

Fura volt a hangja.

Először az tűnt fel, hogy sírás közben nem éles a hangja, hanem olyan tompa, rekedt. Ez nem tetszett, el is akartam vele ballagni a doktor nénihez, de brutál hideg volt, és még az eső is nekikezdett. Betelefonáltam a rendelőbe, hogy szerintük mit legyen, esetleg kijönne-e a doktornő, de ő megnyugtatott, hogy valószínűleg csak rosszalkodik a torka, úgyhogy főzzek egy kamillateát, és rakjam az ágya mellé gőzölögni.
A rekedtség ugyan maradt, de más tünet nem jelentkezett, és Lini kedve továbbra is kifogástalan volt, úgyhogy nem aggódtunk.

Másnap kezdett a viselkedése is szokatlanná válni. A délelőtti alvásból állandóan sírva ébredt, és egyre kevesebb volt a hangja. 

Nem tetszett, nagyon nem. Betelefonáltam újra a gyerekrendelőbe, és közöltem, hogy most mi megyünk, mert valami nem stimmel. Sajnos csak egy idegbeteg asszisztenssel tudtam akkor beszélni, mert az orvosunk csak este rendelt, ez pedig letromfolt, hogy ne pattogjak egy megfázás miatt, és majd este menjünk be. El is hittem egy pillanatra, hogy túlreagálom a dolgot, és késő délután apával elvittük a törpit vizsgálatra, ahol már az ajtón belépve sikerült lesokkolnunk a doki néninket, aki csak egy "ajaj"-t eresztett el felénk.

Még le sem vetkőztettük Evelint, és már megvolt a diagnózis: húz a légzése, kruppos, irány a kórház MOST. De annyira most, hogy ha nem lett volna autónk, már tárcsázták volna a mentőket.

Olyan, de olyan rémület fogott el, amilyet még soha a büdös életben azelőtt nem éreztem, pedig éltem már meg annyi mindent, de ez semmihez nem fogható. Simán a fél karomat odaadtam volna, hogy ez most ne történjen meg. Azt pedig gondolom mondanom sem kell, hogy mekkora szaranyának éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy ezért én most nagyon is hibás vagyok. Pedig dehogy, de tudjátok, milyen ez...

Perceken belül a Heim Pálban voltunk, ahol azonnal inhalálással csillapították a "fulladást" (egyébként nekem ijesztőbb volt az orvosok reakciója, mint Lini légzése, mert hacsak nem sírt, az égvilágon semmi nem látszott rajta...), kaptunk egy szobát, ahol azzal a lendülettel a fűtést ki is kapcsolták, és kitárták az összes ablakot, amivel másodpercek alatt jégveremmé vált a helyiség.

Ezután jött az újabb szörnyű felismerés, hogy én itt így nem tudok maradni, ugyanis eddigre már én is iszonyú megfázással küzdöttem, és a lázam is megindult felfelé. És még meg is jött, hogy a fene vinné azt is... Muszáj volt belátnom, hogy a beteg gyerek mellé olyasvalaki kell, aki maga (még) nem szenved, így apa maradt bent.

Csak három napot töltöttek bent, de én azalatt tíz évet öregedtem. Apa egy hős, ez kétségtelen, és méltósággal viselte a megfázást is, ami tulajdonképpen egyáltalán nem volt váratlan a körülményeket tekintve.

Otthoni megoldások

A kórházi tartózkodás alatt tulajdonképpen semmilyen gyógyszert nem is adtak (talán egyszer antibiotikumot, de sajnos nem emlékszem rá pontosan), csak hidegben tartották a gyerkőcöt, és a folyosón volt biztosítva egy csomó inhaláló készülék, ahova bármikor oda lehetett huppanni, amikor nehézkessé vált a levegővétel.
Annyit mondtak búcsúzóul, hogy ha bármikor újra jelentkezne a roham, húzzunk kifelé a hidegre, vagy nyissuk rá a gyerekre a hűtő ajtaját. Plusz kaptunk egy kúpot, amit csak akkor adhatunk be, ha végképp semmi nem segít.
Rögtön kijött belőlem az erőszakos, idegesítő, levakarhatatlan anyatigris, és rámutattam az inhaláló készülékre, hogy "olyat is kérünk".
Olyat nem adnak, csak ha netán még egyszer kórházi ápolásra szorul a gyerkőc.
MI VAN??
Meg se kellett szólalnom, szerintem látták, hogy kezdek elborulni, úgyhogy leküldtek a gégészetre, hogy ott tudok vásárolni, de elég drága. Felkészültem arra, hogy a hónapban már nem eszünk, ehhez képest csak 12 ezer forintba került a készülék, ami alapból nem annyira vészes összeg, de ha a gyerekem egészségéről van szó, főleg nem.
Azóta egyszer már kihoztuk vele Linit a kruppból, és magamon is használtam már nem is egyszer, mikor megfáztam, és az egész fejem egy takonytartály volt. Baromi jó kis kütyü, és komolyan javaslom, hogy mindenki szerezzen be ilyet, mert csodákat tesz, pillanatok alatt felszakítja a letapadt váladékot, és a köhögést is pár perc alatt csillapítja anélkül, hogy bármilyen szervezetre káros gyógyszer kelljen bevetni, ami vagy hat, vagy nem.

Pozitív csalódás

Így a végére engedjétek meg, hogy elmondjam, milyen kellemes meglepetés volt a Heim Pál Gyermekkórház.
Az egészségügy helyzete jelenleg kishazánkban maga a katasztrófa. Ezt mindenki tudja, és nem vágyik saját bőrén is megtapasztalni ezeket a borzalmas körülményeket, de főleg nem a gyerekével. Fel voltunk készülve a legrosszabbra, így óriási meglepetésként ért, hogy milyen csodálatos személyzet és barátságos környezet fogadott minket.
Már első pillanattól kezdve olyan szeretettel fordultak felénk, mintha ezer éves ismerősök lennénk. Nemcsak arra koncentráltak, hogy javítsanak Lini állapotán, hanem arra is, hogy engem, aki ott álltam reszketve, megnyugtassanak. Elmagyarázták, mi történik, mi fog történni, és bármilyen kérdésem volt, mindenre kaptam érthető, kerek egész választ. A zsebükbe dugott pénzt pedig visszadugták az enyémbe. Mindenki!
Figyeltek ránk, kísérgettek minket, gügyögtek és mosolyogtak Lininek, simogatták és kíméletesek, türelmesek voltak vele.
Maga az osztály pedig szép volt, tiszta, barátságos, színes (sajnos valószínűleg ez nem minden osztályról mondható el). Csupa jókedvű gyerek, játszó szoba, mosolygós személyzet.
Kár, hogy ez ma már valami extra csodának számít, és nem mindenhol ez a normális, de mindenképpen köszönettel tartozunk a kórház egész csapatának, akik egytől-egyig fantasztikusak, és varázslatosak.