Me too? - érzelmi zaklatásban volt részem

2017.10.18

Valószínűleg már nincs olyan, aki ne hallott volna a nagy port kavaró hírről, miszerint Hollywoodban mindennapos a (szexuális) zaklatás, egyre több színésznő lép a nyilvánosság elé saját történetével - már Magyarországon is -, mostanra pedig már átlagos nők is előállnak a saját történeteikkel. Én sem maradok csendben.

Leszögezném, hogy hozzám nem nyúlt a főnököm. Ha megtette volna, sokkal egyértelműbb lett volna számomra, hogy zaklatásban van részem, és nem várok másfél évig arra, hogy lépjek... de kezdjük az elején.

Érettségi után egyszerűen nem találtam a helyem. Elkezdtem ilyen iskolát, olyan iskolát - de egyik sem érdekelt. Jött egy új szerelem is az életembe egy hosszú párkapcsolat után (ami hihi, azóta is tart :) ), amitől kicsit el is vesztettem a realitás iránti érzékemet, és nagyjából semmi nem érdekelt, csak az, hogy mikor lesz már péntek, hogy felpattanhassak a vonatra és leutazhassak hétvégére Szegedre. 9 hónap után úgy hozta a sors, hogy összeköltöztünk. Hirtelen mélyvíz. Gyorsan kellett munka, szerzett is nekem anyukám nekem egy Tesco expressben, én pedig örültem, hogy az első munkahelyem egy tök jó közegben lesz, ahol már ismerős vagyok - ott dolgozott anyám barátja, és az exem is. Igen. Az exem is. Sebaj, barátok voltunk, nem problémáztunk ezen. Én pedig - ismétlem - örültem, hogy nem teljesen idegenek közé kerülök. 

Amikor még csak papírozni mentem be, már akkor okozott némi gyomorgörcsöt nálam a főnök, aki egyszerűen túl laza - a szó nem jó értelmében. Majd' szétesett. Olyan fajta, aki tudja (akarom mondani azt hiszi) magáról, hogy jó pasi, és azt gondolja, minden nő arról álmodik, hogy ő ágyba vigye. Folyamatos jópofáskodás, állandóan cuccogott a fogán, harsányan röhögött a legszarabb poénjain, és méregetett. Úgy méregetett, mint aki menten elhányja magát tőlem. Látom a tekintetén, hogy "te itt meghalsz". 

Az első munkanapomon meg is haltam. Soha nem dolgoztam azelőtt, fogalmam nem volt, hogy működnek a dolgok. Egy instrukciót kaptam a munkaidő elején: tiéd a tejhűtő. Ott a raktár, oda töltesz, figyeled a szavidőt, azt kész. Ha nincs tölteni való, takarítasz. 

Természetesen mindent elrontottam. Nem vettem észre, hogy valami van a raktárban, de kint nincs belőle. Nem vettem észre, hogy előrébb került a később lejárós. Lassú voltam, bamba, bizonytalan, és még a takarításban sem jeleskedtem - szerinte. Fogtam egy seprűt, és felsöpörtem a morzsát, mire kijött ő, és közölte jó hangosan a vevők előtt, hogy életképtelen vagyok, anyám még takarítani sem tanított meg, és hogy fogjak egy rongyot és töröljem végig a boltot a polcok mentén. Négykézláb kellett másznom a vevők között egy ronggyal. Karba tett kézzel nézte. És röhögött. Ő is, meg a fogatlan biztonsági őr haverja is. A fenekemen röhögtek.

Persze, hogy elsírtam magam. Kimentem a rámpára, és úgy szívtam sorba a cigiket, hogy behorpadt a homlokom. Kijött hozzám, és közölte, hogy semmi baj, az első napok mindig nehezen telnek, de kicsit legyek önállóbb és nem lesz gond.

Most mi a faszt kedveskedsz?

Másnap önállósítottam magam. Egy kedves kolléganőm segítségét kértem, ő pedig szívesen a szárnya alá vett, rengeteget tanított és segített, amitől elkezdtem jobban érezni magam, de nem sokáig - a hülye kopasz megint a vevők előtt ordibált velem, lehordott minden szarnak, hogy nem a munkám végzem, hanem csevegek. Mondhattam, amit akartam, nem hallgatott meg. Hallottam, ahogy távozás közben azt dörmögi: mi a faszt evett ezen az XY (ide az exem neve való). Megértettem. XY-t fiaként imádta (isten tudja miért...), engem pedig utált, mert szerinte én összetörtem XY szívét. Nem mondtam senkinek, hogy ő törte össze az enyémet. Még máig sem. Illetve de, most igen.

Ő törte össze a szívemet, csesszétek meg! 

Akkora voltam, mint egy borsszem. Minden egyes gonosz megjegyzés és megalázástól egyre jobban összementem. Én, akinek világ életében nagy szája volt, nem tudtam megszólalni.
Ha mások nem hallották, akkor kedveskedett velem. Kérdezett a színházról, kérdezte, mi újság velem, mi újság otthon, hogy megy a sorunk az albérletben. Ha pedig csatlakozott hozzá az egyfogú biztonsági őr, akkor más jellegű kérdések hagyták el a száját: csináltam-e már liftben például. Vagy azt taglalták és azon röhögtek, hogy én biztos az a fajta vagyok, aki csak sötétben szexel. És egy hangom sincs, és fekszem mint egy darab fa. De aztán azon elmélkedtek, hogy pont az olyan nők szoktak meglepetéseket okozni, mint én. Lehet, hogy egy vadmacska vagyok, csak titkolom... Annyi "dicséret" azért járt, hogy: "legalább a csöcsied jó nagyok".
Az exemet is rólam faggatták. "Na, milyen az ágyban?" Ő csak nevetgélt zavarában... Köszi, hogy férfi voltál, és kiálltál értem...ja, nem.  

Hol kedves volt, hol egy igazi szemét mocskos rohadék. Ahányszor csak megláttam, vagy meghallottam a hangját, összeugrott a gyomrom. Vártam, hogy most valami sértést kapok, vagy valami szexuális tartalmú megjegyzést. A "jópofa" megjegyzéseiben is mindig volt valami sértés. Dagadtozott - főleg a fenékméretem zavarta, ugyanakkor sosem volt rest megjegyezni, hogy legalább a cicik jó nagyok...
De közben gyakran hívott ki dohányozni, és tök normálisan elbeszélgettünk. Volt, hogy óriásit hibáztam a munkámban, nagyon utáltam magam és nagyon bőgtem, és ő vigasztalt, hogy semmi baj, meg mondta, hogy menjek haza nyugodtan ha úgy érzem...
Egyszer viszont még arra is volt pofája, hogy felhívjon telefonon egy műszakom után, hogy most kirúg, mert a lányának kell a hely, majd később visszahívott, hogy mégse rúg ki, maradhatok.
Én meg ahelyett, hogy elküldtem volna a bús picsába, még meg is köszöntem......................
Minden napról lenne történetem, egy könyvet meg tudnék tölteni mindazzal, ami abban a boltban ért engem.

Másfél éve dolgoztam már ott. Majdnem minden napom gyomorideggel telt. A felmondásom előtti hetekben minden műszak előtt ömlött a vér az orromból. Éjszakánként sírva ébredtem, pánikrohamaim voltak. Gyakran egy-egy beszólás után az öltözőben, vagy a wc-ben vészeltem át egy-egy fulladásos rohamot (amiből egyébként senki nem vett észre semmit)

Egy reggel bementem dolgozni. (Egyáltalán nem azzal a célzattal, hogy felmondok - bár ezt senki nem hitte el nekem utólag.)
Bementem a frissáru-raktárba, ahova beosztott az a hígagyú kopasz - azaz mentem volna, mert nem sikerült bejutnom, olyan kupi volt előtte, többszáz kilós áruval dugig pakolt kocsik állták az utam. Nekiláttam szépen szisztematikusan kitölteni amit ki tudtam, aztán az egyik kocsit egyszerűen nem bírtam megmozdítani, mert a kereke kockaalakú volt (elég érdekes, hogy ilyenen küldik az árut...). Kimentem az eladótérbe, hogy szóljak az egyetlen férfi kollégának, aki aznap délelőtt műszakban volt, hogy nem boldogulok, segítsen.
Mit láttam? Polccímkéket pakolászott halál nyugodtan és komótosan. Kezdte elönteni a szar az agyamat. Mentem a főnökhöz, hogy akkor jöjjön ő segíteni, ha kollégát nagyon lefoglalja a polccímkézés, de neki is fontos dolga volt: cigizett és kávézott. Igen, ekkor már tettem valamilyen szemét megjegyzést rá, amire már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt, de arra igen, milyen jól esett beszólni neki. Visszamentem, nekiálltam lepakolni az említett kocsiról, hátha üresen képes leszek megmozdítani. Utánam jött a kopasz paraszt, és megfogott egy másik, teljesen ép kocsit, amivel már egyébként régen végeztem, kitolta az eladótérbe, hogy akkor majd ő árut tölt. Mondtam neki, hogy azzal már végeztem, nem kérek mást, csak hogy mozdítsa el nekem ezt a kockakerekűt, mielőtt minden megromlik itt a meleg folyosón. Itt már megjegyezte, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, biztosan nem forgattam ki rendesen az árut. Pechemre valami kedves vevő reggel fél 8-kor -nyitás után fél órával - elvitt magával vagy tíz csomag kilós sajtot, így a nyomorult kopasz ki tudott rakni belőle pár darabot, úgyhogy megkaptam, hogy már megint életképtelen vagyok, stb stb stb. 

Ott álltam, hallgattam a megalázó szövegelését, és éreztem, hogy most szakad el a cérna. Elegem van. A kezemben lévő hat doboz tejet egyszerűen elé hajítottam a földre, hogy akkor dolgozzál te idióta, én megyek haza. Bementem az öltözőbe, átöltöztem, összeszedtem a cuccot a szekrényemből, és közöltem, hogy most távozok.
Zavarba hoztam. Végre, először az életben láttam, ahogy szarul érzi magát. Hogy most lelkiismeretfurdalása volt, vagy csak féltette az állását.... nem tudom.
Azt mondta - a tőle telhető legmézesmázosabb hangján -, kiír pár nap szabira, hogy pihenhessek. Megköszöntem, hogy ilyen bűbájosan kedves hozzám, de nem rontom tovább itt a levegőt. 

A Tesco munkaügyi osztályáról többször is hívogattak, sőt, be is kellett mennem személyesen, és mindenáron szerették volna hallani, mi történt, amiért ilyen hirtelen és határozottan szeretnék távozni onnan - kértem ugyanis, hogy tekintsenek el a felmondási időmtől is. Nem mondtam el. Semmit sem. Csak szabadulni akartam az egésztől, végre nyugalmat akartam. A mai napig hálás vagyok annak a munkaügyis srácnak, aki nem firtatta tovább a dolgot, mikor könnyezve kértem, hogy csak hadd menjek haza, aludni akarok. Csak aludni.

Nem tudom, jól tettem-e, hogy nem szóltam. Az az igazság, hogy bár nagyképűen hangozhat, de én jó ember vagyok. Olyannyira, hogy mindennek ellenére én nem akartam soha rosszat neki. Nekem nem lett volna elégtétel, ha kirúgatom. Nem okozott volna egy csepp örömet sem, ha tudom, hogy neki is rossz - nekem attól már nem lesz visszamenőleg jobb. Reméltem - és remélem -, hogy volt benne annyi emberség, hogy rájött, milyen undorítóan viselkedett. Remélem, hogy mással nem viselkedett hasonlóan, és akkor nem bánom, hogy hallgattam - máig.

Azt gondolom, hogy bár konkrét abúzus nem ért, épp annyira ártalmas az effajta zaklatás is... 

Köszönettel is tartozom ugyanakkor, mert egyvalamit megtanultam: engem már senki nem tipor el többet, és neki köszönhetem, hogy megacéloztam a lelkem. Megtaláltam a szakmát, ami nekem való. Kitűnően végeztem a suliban, és a magam ura vagyok, a magam főnöke. Megyek előre, hajtok, haladok, ha elesem, akkor felállok és megyek tovább. Ilyen férgek soha de soha többé nem állják az utamat... Én vagyok a főnök. És én nagyon kedves vagyok magamhoz :) :) 

Itt hadd üzenjek kicsit a volt kollégáimnak és kisfőnökeimnek, hátha olvassák ők is: köszönöm azoknak, akik szeretettel fordultak hozzám, és segítségemre voltak - akár csak azzal is, hogy meghallgattak, vagy alkalomadtán adtak pár perc sírószünetet.