Tessék mosolyogva hányni!

2017.04.21

Abban a pillanatban, hogy megpillantod a két csíkot a teszteden, megváltozik minden. Különösen, ha már régóta várod, hogy megtörténjen. Akkor aztán tényleg hűha.

Hűha volt nekem is, mikor végre sikerült a baba, és egy egész héten át, - amíg nem jelentkeztek az első rosszullétek - csak vigyorogtam és vigyorogtam. Eleinte mondjuk még az is vicces volt. Jókat röhögtünk a jeleneten, ahogy Norbi főzött, én meg a konyhától legtávolabb eső szobában a nyitott ablak előtt álltam, kidugtam a fejem, amennyire tudtam, és csak szívtam és szívtam be a szagtalan levegőt, hátha sikerül megúszni a rókát.
Mindenki tudja - ezáltal számít is rá -, hogy a terhesség ezzel jár. Ritka mázlista az, akit teljesen elkerülnek a rosszullétek, és nyilván tudtam, hogy én nem leszek az. Anyukám a nővéremmel 9 hónapon át szenvedett, velem mondjuk már kb. semmit, de állítólag ebben a tekintetben (is) anyánk lánya vagyunk, úgyhogy fel voltam készülve. Legalábbis azt hittem.

Teltek a hetek, szépen lassan nagyjából életképtelenné váltam. Csak feküdtem egész nap, próbáltam viszonylag mozdulatlan maradni, mert egy hirtelen fejfordítás is elég volt ahhoz, hogy jöjjön vuk. Vártam a 12. hetet, mint a messiást, mert azt mondták, akkor majd elmúlik.

Hát kérem, nálam akkor indult igazán a buli! 

Az újév Norbinak egy masszív tüdőgyulladást hozott, nekem pedig kiszáradásközeli állapotot.
Itt már kezdtem gyűlölni az állapotom. Nem láttam benne semmi szépen b.meg. SEMMIT!
Csak sírtam és sírtam, és azon agyaltam, miért nem mentem el abortuszra, amíg még lehetett. Most már azt sem lehet. Börtönben vagyok, ahol kínoznak, és még nagyon messze van, mire kiszabadulok.
Azt a rohadt mindenit, mekkora szaranya az ilyen, igaz?

Bizakodva böngésztem a netet, hátha találok valami bevált praktikát a rosszullétek enyhítésére, és közben abban is bíztam, talán találok valakit, aki hozzám hasonlóan kurvára terhes. Nem várandós, nem állapotos, hanem T E R H E S.
Nem volt. Nincs ilyen. Senki sem terhes, mindenki csak boldog kismama, és mindenki felháborítónak tartja a terhes kifejezést erre az áldott állapotra. Sőt, aki naponta hetvenszer okádja ki a lelkét, az is azt mondja, hogy "megéri", meg azt, hogy "csak a pocaklakójára gondol, és tudja, érte bármit megtenne".

Esküszöm, lemaradtam valamiről. Létezik valami szekta, ahol átmossák az ember agyát, és egy olyan állapotot, ami tömény szívás, képes lesz csodaként megélni? Most tényleg én vagyok az egyetlen a világon, aki nem képes mosolyogva hányni?
Nem tudtam nem idegrohamot kapni azoktól a megjegyzésektől is, hogy bizonyos terhes nők (akarom mondani várandós, állapotos istennők) valójában azért vannak rosszul, mert a lelkük mélyén még nem készültek fel, vagy félnek, vagy nem is akarták, meg mit tudom én. Köszönöm szépen, most aztán sokkal jobban érzem magam.

Aztán történt valami.

A 18. heti ultrahangra igyekeztünk. Izgultunk, mert tudtuk, hogy valószínűleg kiderül, kislány vagy kisfiú-e, aki parazitaként pokollá teszi a napjaimat. Leparkoltunk, gyorsan hánytam egyet a kocsiban, majd bementünk, és egy fél élet várakozás után bejutottam az uh-ra. Nagyon drukkoltam, hogy nehogy arcon hányjam szegény szonográfus hölgyet, ráadásul három fiatal, szemtelenül helyes orvostanhallgató srác szegezte tekintetét izgatottan a monitorra, így nekik is jutott volna. Jaj. Mélyen vettem a levegőt, koncentráltam, csukott szemmel győzködtem magam, hogy pár percig még bírjam ki.
Meghallottam egy hangot, amit míg élek, soha nem fogok elfelejteni: a zakatoló kis szív dobogása. Kinyitottam a szemem, és csak akkor vettem észre, hogy van egy másik képernyő is, amin én is látom, amit ők: az én parazitámat, akinek van orrocskája, szája, gyönyörű formája, és dobogó szíve. Már nem a hányást, hanem a feltörő zokogást próbáltam visszafojtani, ami egészen addig sikerült is, míg az egyik jóképű fel nem tette a kérdést: kislány? Kislány, bizony - mondja a hölgy, én pedig már nem bírom tovább, és bőgök, mint még soha. Én még ilyet nem éreztem. "Szia, kicsi Evelin" - köszöntem neki suttogva. A parazitámnak már neve is van.
A vizsgálóból kilépve büszkén közöltem Norbival, hogy lányos apuka lesz.
És soha többet nem voltam rosszul.

Nem tudom, mi az igazság. Nem tudom, tényleg kellett-e hozzá ez a "nagy találkozás", hogy jobban legyek. Az biztos, hogy nagyon vártam őt, és nagyon akartam, így az az elmélet nem játszik, miszerint egyfajta elutasítás lenne a rosszullét. Ez nem igaz, ezek biológiai folyamatok, amikre nem tudunk hatni

A lényeg nem is ez, hanem, hogy ér szarul lenni, és ér utálni szarul lenni. Nem leszel attól rossz anya, hogy nem élvezed ezeket a heteket. Sőt, sajnálom, de jó anya sem azért leszel, mert mártírkodsz. Az égvilágon semmi köze a kettőnek egymáshoz. Jó anyának lenni egy életen át kell, sőt, még tovább. Az, hogy terhesnek érzed magad, simán természetes, és nem bűn. 
Merd kimondani, hogy ez most szar. Neked is megkönnyebbülés, és önostorozó kismamatársaidnak is jól fog esni, hogy nincsenek egyedül. Ne csapjuk be egymást!

Ha vannak sztorijaid, és szeretnél egy szuper közösség tagja lenni, csatlakozz a facebook csoportunkhoz, és ha kedvet érzel hozzá, még a blogra is írhatsz! Csatlakozz ITT