Túlsúlyosan kismamának lenni...

2017.04.26

Tisztában voltam vele, hogy mi helyzet a testemmel. Jó, egy kicsit tagadásban éltem, ez tény, de akkor is tudtam, hogy kövér vagyok. De szerencsére senki nem felejtette el felhívni a figyelmemet rá a terhesgondozás alatt...

Akin van némi túlsúly, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: mindenért a hájad a hibás. 
Hat hónapot vártam, mire a kétcsíkos tesztet tarthattam a kezemben. Boldogan, izgatottan robogtunk el a nőgyógyászomhoz, hogy erősítse meg a tényt: szülők leszünk.
Jópofa pali, tizenéves korom óta hozzá járok. Mindössze egyszer próbáltam ki a helyi sztk-s rendelést, mert éppen nem volt pénzem, de meg is bántam egy életre. 
Szóval az én jópofa dokim, akiben mindig megbízhattam, barátként állt hozzám, kedves volt, megértő, és óvatos, megállapította terhességem, együtt örült velem, még meg is viccelt minket azzal, hogy kettő van - természetesen csak utólag tudtam röhögni, amikor megnyugtatott, hogy csak egy bébi van. Miután leróttuk a kötelező köröket, megbeszéltük a következő találkozó időpontját, a doki búcsúzóul még megkért, álljak már rá arra a mérlegre ott a sarokban...

Levert a víz. Vihogtam kínomban, mint egy hülye, és reméltem, hogy megint hozzáteszi, hogy csak viccelt, de nem. Szóval ráálltam, aztán végighallgattam a kiselőadást arról, hogy nagyon komolyan oda kell figyelnem a hízásra, mert baj lesz, ez nem játék, vegyem komolyan

Az örömöt átvette a kétségbeesés, hiszen tudtam, hogy nem fogom megúszni hízás nélkül. Dagadt vagyok eleve, na, és ráadásul egy nagy levegővételtől is hízom két kilót.
És tényleg, rohadtélet, 18 hétig folyamatosan rókáztam, alig ettem, de 7 kilót sikerült is magamra szednem. Aztán győzködhettem dokit, hogy nem tudok kevesebbet enni, mert nem is eszem...

Doki aztán kénytelen volt lepasszolni, mert mint kiderült, éppen akkor nyaralt, mikor én szültem, úgyhogy végül szülésznőt fogadtam csak, és áttértem az sztk-s terhesgondozásra.

Megaláztatások sora következett. Visszasírtam doki finomkodó szigorát, amit akkor pokolként éltem meg, mikor még nem tudtam, hogy milyen az, amikor úgy igazán köcsögök az emberrel. Ráadásul minden alkalommal, amikor megaláztak, összementem egészen apróra, és nem szóltam vissza. Nem értem, miért, pedig elég nagyszájú vagyok alapvetően, de amikor rámtör a szégyen, akkor lefagyok.

Az égvilágon mindenért a zsírom volt a hibás. 
A "kedvenc" jelenetem az volt, amikor egy rezidens tök simán, gond nélkül megultrahangozott és diagnosztizált, majd egy professzordoktorkirályisten orvos a munkáját leellenőrizendő szintén végigsiklott a hasamon az uh-val, és közölte, hogy ekkora zsírrétegen keresztül ő "lófaszt se lát". Ezt így. Hangosan. Mintha ott sem lennék. Csak annyit tudtam kibökni, hogy "ezt köszönöm", mire az orvos megpróbálta elhumorizálni a helyzetet azzal, hogy reméli, nem készülök balerinának...
 

Határérték cukor, határérték vérnyomás. Ha nem lett volna rajtam az a 15 kiló felesleg, a kutyát nem érdekelte volna, így viszont megbélyegeztek, és hülyére szivattak. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy indokolt esetben jobban odafigyelnek az emberre, hanem, hogy úgy kezelnek, mint valami undorító gusztustalan zsírdisznót. Elképzelni nem tudom, mit élnek át azok a nők, akik tényleg erős túlsúllyal küzdenek. Nem tizenöttel, hanem negyvennel. Velük mit művelnek? 

Egy biztos: a megalázást SEMMI nem indokolja. 

Ha vannak sztorijaid, és szeretnél egy szuper közösség tagja lenni, csatlakozz a facebook csoportunkhoz, és ha kedvet érzel hozzá, még a blogra is írhatsz! Csatlakozz ITT