Vallomás: Szorongok ezektől...

2018.01.04

Talán már meséltem róla (vagy csak próbáltam...?), hogy mennyire aggódó típus vagyok. Már megtanultam elnyomni magamban, megtanultam vele együtt élni, megtanultam lecsitítani a gondolataimat, de most felerősödött a hangja...

Szerzett "tulajdonság" nálam a szorongás. Nem voltam ilyen, sőt... Viszont gyerekkorom több pontján is megingott alattam a biztonságot jelentő talaj, és szépen, lassan, fokozatosan váltam azzá, aki folyamatosan várja, hogy mikor dől össze a világa. Csendben csinálom, nem zavarok vele senkit, nem nyafogok ezen egyfolytában, de mindig félek egy kicsit, hogy mikor történik meg a váratlan katasztrófa. Változó, mikor mennyire nyomasztanak ezek a gondolatok. Többnyire egész elviselhető mértékben, csak alig jobban, mint egy átlagos (?) embert. 

Időnként viszont szétszakadok darabokra...

Ha tudom, hogy valami nagy változásnak nézek elébe, amiről nem tudom, milyen lesz (jelenleg például az új suli, meg hogy Lini oviba megy ősszel...); vagy ha történik valami szörnyűség a közvetlen környezetemben, amitől úgy érzem, az élet az arcomba ordítja: veled is megtörténhet.

Nos, most mindkét verzió felütötte a fejét, és ki kell jelentenem: nem vagyok jól.

Napközben semmi bajom. Jó a kedvem, csinálom a dolgom, egészséges mértékben gondolok az előttünk álló változásokra. 
Éjszaka, álmomban viszont minden, amitől félek, előjön. És olyankor nem tehetek ellene, nem tudom elterelni a gondolataimat. 
Így esett, hogy az elmúlt bő egy hétben voltam már halálos beteg, sorban az összes szerettemet elveszítettem, betörtek a lakásunkba (úgy, hogy közben itthon voltam), elhagyott a párom, és még sokminden, amikről csak halvány emlékeim maradtak - szerencsére.

Miért írok erről? Mert azon túl, hogy jól esik kiírni magamból a félelmeimet, tudom, hogy rengetegen járnak hasonló cipőben, és mindig jó tudni, hogy nem vagy egyedül. 

1. Engedd el: 

Ilyen vagy. Ettől nem vagy gyenge, nem vagy beteg, nem vagy hülye, nem vagy szarember meg szaranya, nem vagy félnótás, nem vagy egészségtelen, nem vagy fura. Nekünk végesek a határaink, és hiába szeretnénk, nem tudunk egy bizonyos súlynál nagyobb puttonyt a hátunkon cipelni anélkül, hogy ne roskadoznánk alatta. Visszük, visszük, de aztán néha megállunk, és elsírjuk magunkat, majd megyünk tovább...
Fogadd el, hogy vannak határaid. Tudd, hogy hol vannak ezek, és merj nemet mondani, vagy merd belátni, hogy valamit ki kell raknod a puttonyodból, hogy tovább tudj menni...

2. Béke:

Mikor amúgy is milliónyi hangos gondolat cikázik az ember fejében, túl nagy a zaj. Kell valami, amit be tudsz illeszteni a napodba, ami akár pár percre is, de ellazít. Egy forró zuhany, egy fejezet egy jó könyvből, egy kis kézműves elfoglaltság, vagy sütögetés, vagy csak pár perc csend... 
Nekem mindig más esik jól. Néha valami bulis zenére van szükségem, hogy felpörgessen és jókedvre derítsen, máskor inkább a csendre vágyom, egy tejeskávéra és egy jó könyvre. 

3. Oszd meg a pároddal:

Mondják, hogy a megosztott fájdalom a felére csökken...hát, ez szerintem így konkrétan baromság - de igaz ami igaz, nagy terhet vesz le az emberről, ha kibeszéli a problémáit. Ha a pároddal teszed ezt meg, több ponton is jót tesz. Egyrészt erősíti a bizalmat, másrészt segít abban, hogy megértőbb legyen veled (ilyenkor igazi házisárkány tud lenni az ember lánya...), harmadrészt pedig olyan, mint a régóta bent tartott levegőt kifújni... 

4. Segítség: 

Egyáltalán nem szégyen, sőt. Ha valaki belátja, hogy nem megy, és terápiás segítségre szorul, az előtt emelem a kalapom. Én még abban a fázisban vagyok, hogy tudom, hogy egyelőre megbirkózom vele, mert ahogy telik az idő és fokozatosan szembe nézek a félelmeimmel, rájövök, hogy tök alaptalan volt, és elkezdem újra lazábban venni az életet. Aki viszont nem tud kijönni ebből, az akkor hibázik a legnagyobbat, ha nem látja ezt be. Sose dönts úgy erről, hogy "mit fognak szólni", mert ez nem az ő életük, hanem a tiéd. És neked is csak egy van belőle.

5. Ne haragudj magadra!

Ebben vagyok a legjobb :D Az önostorozás nagymestere vagyok. Ha valami nem megy, vagy nem úgy megy, ahogy "kéne", akkor borzasztóan haragszom magamra.
A saját magad iránt érzett harag táplálja leginkább a szorongást. Milliószor van arról szó, hogy indokolatlanul mélyen élsz meg egy apró "kudarcot". Fix, hogy a gyerekeid nem fognak emlékezni arra az elrontott vacsorára - arra viszont annál inkább, hogy anyu kiborult rajta... A pillanatok és érzések maradnak meg. Ha mindig ugyanazt a háromféle ételt rakod estéről estére a család elé, senkit nem fog érdekelni, ha közben jót nevettek és jól érzitek magatokat. 
Én eszerint igyekszem élni, és határozottan érzem is, mennyivel pozitívabbak így a napok.

6. Vannak szar napok.

Fogadd el. Nem kell mindig a bájvigyor, a mókás instastory, a kiegyensúlyozott szupermami. Van, amikor nem segít semmi. Sem a mély lélegzetvétel, sem a gyógyszer, sem a 10 kilométer futás hegynek fölfelé. 
Azon túl, hogy saját magad is könnyebben dolgozod fel a nehezebb időszakokat szimpla elfogadással, még jó példát is mutatsz. Szakemberek is mondják - nem véletlenül -, hogy a gyereknek nagyon jót tesz, ha látja, hogy a szülei is esendők. Hogy nekik sem megy mindig minden gördülékenyen, hogy az élet számukra is állít kisebb-nagyobb akadályokat, és így ő is könnyebben megmássza majd a saját buckáit, és cipeli majd a saját puttonyát...